„Nem tehetjük le a fegyvert az identitás-háborúban" (Hangoló 2021. 11. 29.) - Karc FM

Foglyul ejtett liberálisok és erőtlen konzervatívok küzdenek azért nyugaton, hogy az élet hétköznapi kérdései ne váljanak az ideológia viták áldozatává. Orbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára szerint olyan mértékű változások zajlanak a nyugati civilizáció országaiban, és olyan mértékben élesedik ki a kulturális háború, hogy az ez elleni fellépés szükségessége természetes módon tereli egy táborba a konzervatívokat és a klasszikus liberálisokat. A politikus úgy látja, az olyan kérdéseket, mint a klímavédelem, a nyugati progresszió nem megoldani akarja, hanem ideológiát gyártani köré. Ez viszont nem szolgálja a polgárok érdekeit. Pelyach Gergely interjúja

P.G.: Yoram Hazony filozófus tételmondata úgy hangzott, hogy „klasszikus liberálisok és konzervatívok között keresnek hidakat.” Akkor már csak klasszikus liberálist kell találni…

O.B.: …ha még maradtak ilyenek, ez egy kiveszőben lévő állatfaj. A vita tulajdonképpen arról szól, hogy a nyugati civilizációban a Szovjetunió elleni küzdelem kapcsán a liberálisok és a konzervatívok kötöttek egy egyezséget, hogy együtt próbálják megdönteni a gonosz birodalmát. Ez egy nagyon sikeres együttműködés volt. Az egyezség nagyjából úgy nézett ki, hogy „otthon szabad konzervatívnak lenni, a közéletben meg liberálisnak kell lenni, és így kell küzdeni az elnyomó rezsimekkel szemben.” Miután viszont a Szovjetunió megdőlt, utána a társadalmak menthetetlenül liberális irányba tolódtak el. Ez az a folyamat, amelyben – amiről Yoram Hazony is beszél, - megjelentek az új marxisták. Ők balról előzve elfoglalták a legfontosabb intézményeket, a médiát, és jelen pillanatban az állam és a közélet intézményein keresztül folytatják azt a kulturális háborút, amit soha nem gondolt volna senki, hogy ilyen méreteket tud ölteni. A klasszikus liberálisokat és a konzervatívokat is támadják. E kettő között az a különbség, hogy a klasszikus liberálisok az államot semleges szereplőnek tekintik. A konzervatívok viszont bátran mernek nyúlni az államhoz, és azt mondják, hogy a konzervatív értékeket a közéletben az államon keresztül kell erősíteni. Ez a két csoport talál egymásra most a szabadság védelmében, hiszen a progresszív oldal hívei által elfoglalt intézmények, és az általuk hirdetett ideológia - a politikai korrektség, az eltörlés kultúrája, az egyoldalú médiatér - megfojtja a szabadságot. Tehát aki szabadságot szeretne és a szabadságért szeretne küzdeni itt a nyugati világban, az a klasszikus liberálisok és a konzervatívok oldalán talál helyet magának.

P.G.: Ez nem csak a politikai tér vitája? A társadalom ennél kiegyensúlyozottabb?

O.B.: Ha például Magyarország esetét nézzük, és megvizsgáljuk, hogy a magyar társadalom hogyan gondolkodik, akkor azt tudom mondani, hogy itt a helyzet még jó. A legfontosabb társadalmi kérdésekben - a család, a nemzet fontossága, a férfi női szerepek ügye, a gyerekvállalás támogatása - egyetértenek. A magyarok alapvetően konzervatívan és a józan ész alapján gondolkodnak. A neomarxista indíttatású forradalmi ideológia még nem ért el ide, de Nyugat-Európában teljesen más a helyzet. Nyugaton a liberálisok és a konzervatívok hagyták, hogy a neomarxista gondolat elfoglalja az intézményeket, a kultúrát. Yoram Hazony is beszél arról, hogy a New York Times hogyan változott meg. Ez egyszer egy komoly szeriőz médiaplatform volt, mára viszont egy ideológiai szócsővé változott. Így változik meg a médiatér, a kulturális intézményrendszer, és ez hat a társadalomra is. Tehát ha most ugyanazokat a kérdéseket tennénk fel nyugaton, amiket Közép-Európában felteszünk, akkor látszódna a több évtizedes agymosás eredménye. Éppen ezért a nyugati, angolszász konzervatívok és klasszikus liberálisok még nagyobb gondban vannak. Ezért fontos, hogy ha a magyar társadalom egyetért bizonyos értékekben, akkor ezekért az értékekért küzdeni kell. Például szerintünk az illegális migráció az egy probléma, ami ellen küzdeni kell. Szerintünk a nemzeti szuverenitás és az azért való küzdelem nem anakronizmus, hanem az egyik legfontosabb nemzetpolitikai célunk. Azt gondoljuk, hogy ugyan bárki szabadon megválaszthatja a szexuális orientációját, de ehhez senkinek semmi köze nincsen, ezért a gyerekeinket hagyják békén. Ezekben a kulturális típusú identitás küzdelmekben fel kell venni a kesztyűt, különben pár évtized múlva olyan rossz helyzetben leszünk, mint amilyen helyzetben ilyen kérdésekben például az Egyesült Államokban vannak.

P.G.: Akkor a liberálisok és konzervatívok között az együttműködés kényszerházasság?

O.B.: Ez egy természetes szövetség. Kint voltam Floridában egy nemzeti konzervatív csúcstalálkozón, ahol több száz amerikai gondolkodó, médiaszakember, híres akadémikus volt jelen. Itt egy panelben ült Yoram Hazony, aki egy ortodox zsidó, és mellette ült az a Dave Rubin, aki pedig homoszexualitását nyíltan vállaló, alapvetően klasszikus liberális tévésztár Amerikában. Egyértelműen kiderült a beszélgetésből, hogy az ő világlátásuk különbözik. Mégis azért, hogy mindketten szabadon tudják élni a saját életüket, illetőleg a közéletben azt a szerepet be tudják tölteni, ami szerintük fontos és ami szabadságukban áll, mindketten úgy gondolják, hogy a konzervatív gondolat által vezetett szövetségre van szükség. Mindketten úgy érzik, - a vallásos zsidó gondolkodású princetoni professzor, illetőleg a homoszexuális tévé sztár - hogy a neomarxista gondolatok az Amerikai Egyesült államokban elszívják a szabadság tereit. Ilyen nem nagyon volt pár évtizeddel ezelőtt. Olyan mértékű változások zajlanak a nyugati civilizáció országaiban és olyan mértékben élesedik ki a kulturális háború, - gondoljunk a neomarxista eltörlés kultúrájára, a politikai korrektségre - és a kulturális intézmények segítségével a progresszív liberálisok ezeket olyan szinten élezik ki, hogy ez természetes módon mindenkit egy táborba terel.

P.G.: Maradva az egy tábornál. Gerhard Pepke német liberális politikus a Mandinernek úgy értékelte Angela Merkel örökségét, hogy „a távozó kancellár káoszban hagyta pártját és országát. Kiállt a nyitott határok politikája mellett, amelynek eredményeként 2015 óta 2,5 millió ember érkezett Németországba, akik óriási problémákat okoznak. A család védelme azonban hiányzott politikájából. Merkel alapelve a tönkretétel volt.” – mondja tehát egy liberális politikus egy - elvileg - konzervatívra. A német liberális és a magyar konzervatív előbb kerül így egy platformra, mint egy magyar liberális és magyar konzervatív?

O.B.: Ismerem a képviselő urat, sokat szoktunk beszélgetni, ő egy olyan liberális, aki nem nagyon találná a pártját jelen pillanatban Németországban. Nemcsak a konzervatívokkal, hanem most a kormánykoalícióba bekerülő liberális párttal szemben is meglehetősen szkeptikus. Néhány napja beszélgettem egy hamburgi jogászprofesszorral, aki szintén Magyarországon kutat pár hetet, és ő is egy éve lépett ki az SPD-ből. A szociáldemokrácia lényege ugyanis, hogy az alacsonyabb társadalmi csoportok, a munkások, a kétkezi dolgozók érdekeit védik. A németországi szociáldemokrata párt eltért ettől. Az SPD-t is kannibalizálta intellektuálisan a neomarxista, progresszív liberális gondolat. Mindennel foglalkoznak, csak azzal nem, amivel ezeknek a politikai erőknek foglalkozni kell. A klasszikus munkásosztály képviselete átcsúszik a konzervatív oldalra. Magyarországon is ez történik. A Fidesz-KDNP küzd azért, hogy az alacsony keresetűek, a munkásosztályba tartozók élete könnyebb legyen. Béremelésekkel, rezsicsökkentéssel. És mi történik a túloldalon? A baloldal, amelynek hagyományosan ezeknek a társadalmi csoportoknak a képviseletét kellene zászlajára tűzni, ezen intézkedések ellen dolgozik. Ez a jelenség Nyugat-Európában rendkívül jelentős, és az új német kormánykoalíció összetétele, meg a programja elég riasztó jeleket küld minden Európában másként gondolkodó számára. Éppen ezért van szükségünk egy újra magára találó poszt-Merkeli CDU-ra, amelyik ugyanúgy, mint a republikánusok Amerikában, rájön arra, hogy a konzervatív értékek képviseletét nem lehet feladni. Sajnos a liberális oldal által gerjesztett kulturális háború időszakában vagyunk. Fel kell venniük a kesztyűt, és akkor mi sem érezzük úgy, hogy itt Közép-Európában ez a gondolat magára maradt.

P.G.: Ezek a progresszívek által mesterségesen kreált, mégis uniformizált témák?

O.B.: Az történik, amiről az amerikaiak beszélnek. Ugyanazok a folyamatok zajlanak, maximum pár évtized csúszást látunk. Ez történt Magyarországon is. A baloldali szocialista pártot valamilyen módon foglyul ejtette a liberális párt. Emlékezzünk vissza, 2002 és 2010 között nem szociáldemokrata kormányzás volt Magyarországon, hanem a legbrutálisabb neoliberális gazdaságpolitika. Privatizáció, kiszervezések, megszorítások. Ezek mind a klasszikus neoliberális gazdaságpolitika vívmányai. Ugyanez történt Nyugat-Európában is. Ezek az identitásháborúk, a különböző vélt vagy valós kisebbségi érdekek képviselete, az illegális bevándorlás propagálása, a szivárvány kérdéshez kapcsolódó összes kulturális mintázat. Ez válik a legfontosabb politikai termékké. Németországban hárompárti koalíció alakul, de látszik, hogy melyek lesznek a legfontosabb kérdések: Európát szuperállammá akarják szervezni, egy valódi föderációt akarnak létrehozni, a marihuánát legalizálni, a melegházasságot engedélyeztetni. A klíma kérdése is azon témák közé tartozik, amelyet ideológiai okokból elfoglalt a baloldal. De ők nem megoldani akarják a klímakérdést, hanem ideológiát akarnak gyártani belőle. Magyarországon az emberek számára fontos a környezetvédelem, fontos az épített és teremtett környezetünk védelme. De ideológiát nem szeretnének ebből gyártani. Tehát ha például az a kérdés, hogy bezárjuk-e az erőműveinket azért, hogy ellátásbiztonsági problémáink legyenek - ahogy például Németországban ma Európában a legtöbbet fizetnek az energiáért - akkor teljesen józan gondolkodásból kiindulva mondják a magyarok, hogy nem, ők ezt nem szeretnék. A baloldal miniszterelnök-jelöltje nem ezt mondja…

P.G.: …bár ő a konzervatív oldalra pozicionálja magát, és onnan támadja a rezsicsökkentést!

O.B.: Mondani sok mindent lehet. Aki Magyarországon a baloldali pártok és a baloldali összefogás támogatásával lesz miniszterelnök-jelölt, és egy nap múlva már támadja az illegális migráció elleni fellépést, illetve a rezsicsökkentést, arra sok mindent lehet mondani, de azt, hogy jobboldali konzervatív lenne azt biztos nem. A klímaváltozás témájában a magyarok elvárják a kormánytól, hogy figyeljen oda, hogy szedje össze a szemetet, hogy telepítsen erdőket, hogy legyenek tiszták a folyóink, hogy a műanyagot próbáljuk meg kivezetni, és természetesen egy zöldenergia átmenetet is elvárnak, de úgy, hogy az energiabiztonság kérdése mindeközben nem feladható! Az energiaszuverenitás kérdése nem feladható! A magyar emberek nem szeretnék, hogy palira vegyék őket, és külföldi érdekcsoportok gazdagodása miatt ők fizessék a legtöbben Európában az áramért. Az a kormány, amelyik ezt képes garantálni, a magyar érdeket szolgálja, és nem esik abba a csapdába, amibe a nyugat-európai kormányok, hogy ideológiai küzdelem terepének tekinti a klímaváltozás elleni fellépést.

P.G.: Ez a tétel addig igaz, amíg konzervatív kormány van Magyarországon? Az ellenzéki többpárti koalíció tartaná magát ehhez?

O.B.: Érdemes az ellenzéki szereplők egy-egy mondatát felidézni. Márki Zay-Péter miniszterelnök-jelölt maga mondta, hogy ez nem fenntartható. Azt mondta, szerinte az a baj a rezsicsökkentéssel, hogy könnyű bevezetni és nagyon nehéz megszüntetni. A szociális komponenst nem tartja fenntarthatónak az energiaárakban, és ilyen formában nem is maradhat, ha ők kerülnek kormányra. Ez az a neomarxista, túlideologizált gondolkodás, ami teljesen foglyul ejtette a mai magyar baloldalt, és az ő sötétben tapogatózó, ide oda vagdalkozó miniszterelnök-jelöltjét.

P.G.: Akkor Kövér Lászlónak igaza van, amikor a két oldal közötti különbségeket nemzetbiztonsági kockázatnak értékeli, és ezek szerint nincs politikai kurzusokon átívelő egységes stratégia?

O.B.: Eléggé elvetélt kísérlet, amit a baloldali médiában látunk, hogy olyan mondatokat akarnak a házelnök úr szájába adni, amit nem mondott, ráadásul a beszéd mindenki számára megismerhető. Teljesen egyértelmű, hogy mit mondott. Egyetértek azzal, hogy ez egy nagyon komoly probléma. Tulajdonképpen Magyarország huszadik századi történetében ez egy meghatározó probléma, ugyanis itt a kormányváltások sok esetben nem csak kormányváltás jelentenek, hanem rendszerváltozást is. Nincsenek meg azok a nemzeti minimumok, amelyeknek meg kellene lenniük. A parlamentben én sem látom, hogy a legkisebb közös többszörös irányába haladnának. Ugyanakkor ha a kutatásokat nézem, akkor azt látom, hogy egyes társadalmi kérdésekben a pártpolitikai hovatartozás nélkül egyfajta közös gondolkodás és egy irányba tartás van Magyarországon. Amikor az ember ellenzéki szavazókkal találkozik, akkor azt mondják, hogy ők nem fognak a kormánypártokra szavazni, de azért a kerítés az jó, hogy megépült. Azt mondják, hogy nem szeretik Orbán Viktort, de azért örülnek neki, hogy kevesebb adót kell fizetni. Vagy örülnek neki, hogy olyan társadalmi csoportok is dolgoznak, amelyek tíz évvel ezelőtt még nem dolgoztak Magyarországon. Ezek olyan ügyek, amelyek túlmutatnak a pártpolitikai logikán, és kialakítható mögöttük a társadalmi többség. Mi ennek a társadalmi többségnek a kialakítására próbálunk odafigyelni és azt reméljük, hogy ebből a társadalmi többségből négyévente a választások napján választási többség is lesz.